Világirodalom 3 - Versek

Rainer Maria Rilke: Szerelmes vers

Rainer Maria Rilke: Szerelmes vers

Hogy tartsam lelkemet, hogy lelkedet

ne érintse? Hogyan emeljem át

más tárgyakat érinteni feletted?

Bár lelnék néki néma rejteket,

hol párjaként valami Elveszettnek

idegen csöndbe zárnám, mely tovább

nem rezdül, hogyha mélyeid rezegnek.

Mégis, mi minket ér, egybefogó

egy mozdulattal ér, mint a vonó,

mikor két húron egy hangot zenéltet.

Mily hangszerre vagyunk feszítve ketten?

Mily hang vagyunk mily játékos kezekben?

Ó édes ének.

Rainer Maria Rilke: Archaikus Apolló-torzó

Nem ismerhettük hallatlan fejét,

melyben szeme almái értek. Ám a

csonka test mégis izzik, mint a lámpa,

melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene

melle káprázatot s a csöndes ágyék

íves mosollyal, mely remegve lágy még,

a nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő

lenne, lecsapott vállal meredő,

nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa fények,

mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,

mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Gottfried Benn: Szép ifjúság

A lánynak, aki sokáig feküdt a nád közt,

rágások látszottak a száján.

Mikor fölnyitották a mellét, a nyelőcsöve

csupa luk volt.

Végül a rekeszizom alatt egy üregben

fiatal patkányfészket találtak.

Egy kis nőstény megdöglött.

A többi vesén, májon élt,

és hideg vért ivott, szép

ifjúságot töltöttek itt.

Gyors és szép volt haláluk is:

valamennyit a vízbe dobták.

Hogy sivalkodtak a kis pofák!

Gottfried Benn: Férj és feleség átmegy a rákbarakkon

A férj:

Ez a sor itt szétrágott ölek, és

ez a sor oszló mell. Ágy bűzlik ágy

mellett. A nővér óránkint cserél.

Hajtsd fel nyugodtan ezt a takarót.

Látod: e kupac zsír és rothadó nedv

egykor nagy volt egy férfinak.

S úgy is hívták, hogy mámor és haza.

Jöjj, nézd ezt a heget a mellen. Érzed

a puha csomók rózsakoszorúját?

Csak tapints rá. A hús puha s nem érez. –

E nőnek szinte harminc teste vérzik.

Emberben ennyi vért? Soha. –

Ennek előbb még

gyereket vágtak ki rákos hasából. –

Altatják őket. Éj-nap. Az újaknak

azt mondják: ez a gyógyálom. –Vasárnap,

vizitkor, kissé enyhébb az adag.

Táplálék? Nem, már alig fogy. –A hátuk

sebes. Látod a legyeket. A nővér

néha lemos. Ahogy padokat mosnak. –

Itt már sír reng minden ágy körül.

A hús sárrá terül. A hő tűnik.

Nedvek csörgedeznek szét. Hív a föld.

Paul Celan: Tenebrae

Közel vagyunk, uram,

közel és elérhetők.

Már el is értél bennünket, uram,

úgy egymásba akaszkodtunk, mintha

a testünk a tested

volna, uram.

Imádkozz, uram,

Imádkozz, mihozzánk,

közel vagyunk.

Görnyedten mentünk oda,

Mentünk, hogy lehajoljunk

a kráterteknőbe.

Inni gyűltünk, uram,

Vér volt benne, a te

Kiömlött véred, uram.

Ragyogott.

A te képed ötlött a szemünkbe, uram.

Szemünk nyitva és üres, szánk tátva

és üres, uram.

Ittunk, uram.

Vért és képet, mely a vérben volt, uram.

Közel vagyunk.

Imádkozz, uram.

Stéphane Mallarmé: Sóhaj

A lelkem homlokod felé, hol álmodik,

Ó halk nővér, az ősz, vörös folttal telik,

És angyali szemed kóbor ege felé fut

Mint mélabús kertben, híven, fehér szökőkút

Játéka csillogón sóhajt a Kék fele!

– A Kék fele, mikor Október fújja be

S medencékben lesi örök ellankadását

S hagyja a holt vizen a lomb vad haldoklását

A kósza szélben mely hűvös redőt hasít,

Vonva a sárga nap hosszú sugarait.

Stéphane Mallarmé: Edgar Poe síremléke

Ahogy önmagára átváltja az öröklét,

kivont pallosával a költő döbbent

képe lesz: százada mért nem értette meg:

hangjai a halál diadalmát dörögték!

Mint angyali szóra a hydra felszökött rég,

hallván hogy értelem oldja a nyelveket:

bűbájt s varázsitalt üvöltött a tömeg,

fekete habarék bolondító bürökjét.

Ha eszménk érdemest e földből s a harag

egéből díszleni domborműt nem farag

a sír fölé, hová - ó jaj - Poe teste dőlt le,

e néma tömb, világomlásból földre szállt,

e gránit legalább mutassa a jövőbe

úszó Szentségtörés röptének a határt.

Guillaume Apollinaire: Egy szép vörösesszőkéhez

Imé ember vagyok megfontolt és okos

Már ismerem az életet s halált mindazt mit ismerhet ki élt

Kit fájdalom gyötört s emelt öröm szerelmi szenvedély

Ki elhitte már eszméit néha-néha

Sok nyelvet ismer és mindenfelé

Sok tájon át utazgatott

Járt háborúban s látta a Gyalogság és Tüzérség harcait

Fejsebet kapott meglékelték míg kloroformtól részegen aludt

S a szörnyű küzdelemben elvesztette legjobb társait

Mindazt tudom az újról s régiről amit ezekről így egy ember egymagában tudhat

És anélkül hogy feldúlna ma ez a közöttünk

S értünk zajló harc barátaim

Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját

A Kaland s a Rend pörpatvarát

…

Guillaume Apollinaire: Kikericsek

Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig

Legelget a tehén

S lassan megmérgeződik

Kikericsek virítanak kékek és lilák

Álmos szemed olyan mint itt ez a virág.

Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt

S szemedtől életem lassan megmérgeződik.

Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall

Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal

S letépik a virágot mely anya és leány is

És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is

Mint reben a virág ha szélben térdepel

A csordás csöndesen halk hangon énekel

Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve

E halni készülő rétet mindörökre.

Guillaume Apollinaire: A Mirabeau-híd

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

S szerelmeink

Mért kell gondolnom arra

Hogy az öröm nem jöhet csak a jajra

Óra verj az éjszakában

Megy az idő én megálltam

Maradjunk szemközt kéz a kézbe zárva

Míg fut örök

Szemektől elcsigázva

Karunk hídja alatt a Szajna árja

Óra verj az éjszakában

Megy az idő én megálltam

Fut a szerelem akár ez a gyors hab

A szerelem

Az élet vánszorog csak

És a Reményben mily sok az erőszak

Óra verj az éjszakában

Megy az idő én megálltam

Tűnnek a napok a hetek suhanva

Vissza se tér

Múlt és szerelem habja

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

Óra verj az éjszakában

Megy az idő én megálltam

T. S. Eliot: J. Alfred Prufrock szerelmes éneke

„Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek,

ki földre megy még: volna jó okom rá,

hogy lángom többet moccantani féljek.

De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná,

ki egyszer itt van: szólok íme bátran,

mert szóm nem válhatik gyalázatommá…”

Dante: Pokol, XXVII. 61-66. Babits Mihály fordítása]

Induljunk el, te meg én,

Ha már kiterült az éj a város egén,

Mint az elkábított beteg a műtőn;

Menjünk a félüres utcákon át,

Hol olcsó szállodák

Barlangjába hív a kalandos éj,

Kocsmák fűrészporán osztrigahéj:

Az utcák: összekapcsolódó szürke érvek,

Rejtett céllal kísérnek.

S a nyomasztó kérdés felé vezetnek...

Feleletet rá ne keressél.

Menjünk, mert kezdődik az estély.

A teremben sétálgatnak a ladyk,

És Michelangelót dicsérik.

Ezra Pound: I. Canto

I

És akkor a bárkához, le a partra,

Gerinc a hullám ellen, az isteni vízre, és

Árbocot adtunk, vásznat a barna hajónak,

Dobtuk a kost a palánkra, testünket a padra

Sírástól nehezülve, sodorta hátszél

Már a hasas vitorlát, útravalónak

Küldte az istennő, frizurás Circe.

Aztán csak ültünk, szél feszítette a kormányt,

Vitt vízen át a duzzadt vászon egész nap.

Hálni a Nap hullt, árnyba az óceán,

És értünk akkor a mélységek határán

Kimmeri földet, népes városokat, hol

Sűrűn omlik a ködháló, nem ereszt át

Napsugarat soha,

Sem ha felcsillaglik, sem ha visszacsillog –

Barna éj borul ott boldogtalanokra.

Fordult az óceán, célt értünk, a helyét

Circe jelölte ki.

Ezra Pound: Egy metróállomáson

Ez arcok jelenése a tömegben:

Szirmok egy nedves, fekete ágon.

Allen Ginsberg: A leples bitang

Csontjaimon csupasz hús

Ha tüzes Apolló sarkantyúz

Ha Fagyjankó kirúg rám

Zsákvászon a lábkapcám

Hamu hús és hó pofa

Sínek közt lötyögök ide-oda

Hulla a város az út kopár

Alszom a töltés oldalán

Levesem bádog csajkában

Cukrom a mások markában

Közel a sithez a Tigris-sor

Jól élek a szemetes kannákból

Korom az éj és vakul a szem

A gyár belében odalenn

Mezítláb rovom a puszta követ

Gyere és hallgasd nyög az öreg

Futok és félek pucér srác

Szívem hidege híd alatt ráz

Visítok rakpart parazsadon

Testem egy gáztartálynak adom

Lángol a hajam álmomban

Tüzel a karom és karmom van

Vas-királyé a törzsem

Szárnyam lecsüng törötten

Kurválkodók az éjben

Vak úton csontos holdfényben

Szűzek szajhák férfiak

Vétkezhettek leplem alatt

Ki tapad rám ha nő a sötét

Hashoz a has és térdhez a térd

Ki tekint csuklyás szemembe

Ki tapad zúzos ölemre?

Sylvia Plath: Apu

soha-színű, soha-szagú,

soha-többé, sötét saru,

úgy laktam benned, mint a láb,

vánnyadva, harminc éven át,

légszomjasan, jajtalanul.

meg kellett öljelek, Apu.

meghaltál, nem maradt időm –

márvány-súly, Istennel teli zsák,

sírszobor, akkora lábujjú,

mint egy friscói fóka,

fejed a kékre zöldet hányó

szeszélyes Atlanti-tenger

indián partjain túl.

imádkoztam, hogy visszajöjj.

ach, du.

az a német nyelv, az a lengyel táj,

amin végighengerelt

a háború, a háború.

de a város neve ismert.

lengyel barátom szerint

van ilyen város egy csomó.

ezért sohase tudtam, hol

reng a talpad, hol versz gyökeret,

nem tudtam beszélni veled,

a nyelvem megszorult.

szögesdrót mögé szorult.

ich, ich, ich, ich,

szólalni is alig

bírtam, nekem minden szöghajú

germán te voltál, és a gép, a gép:

az a trágár beszéd,

mint egy zsidót, elzsuppolt engem is

dachauig, auschwitzig, belsenig.

már úgy beszéltem, mint egy zsidó.

és hátha az vagyok, zsidó.

Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő

ELŐHANG

Gondolataitokat,

melyek úgy ábrándoznak lágy agyatokon,

mint elhízott lakáj zsírfoltos heverőn,

szívem véres rongyával felkavarom,

csömörig gúnyolom marón és merőn.

Lelkemben nem őszült meg egyetlen szál haj,

benne vénecske gyöngédség nem terem!

Világot döngetve hangom hatalmával

megyek - gyönyörűn,

huszonkétévesen.

Ti gyöngéd lelkek!

Játsztok a szerelem hegedüjén.

A szerelmet dobon pergeti a durva,

de kifacsarodni nem bírtok, ahogy én,

egyetlen ajakká tömörülve!

…

1

Azt gondoljátok: locsog a malária?

Igaz e történet,

Odesszába visz.

„Négykor érkezem” - mondta Mária.

Nyolc.

Kilenc.

Tíz.

És íme az este

elszökött

a komor decemberi

ablakoktól,

az éji szorongásba száll el.

Görnyedt hátamnál hahotáz, röhög

néhány kandeláber.

…

2

Dicsőítsetek engem!

Nem érnek fel hozzám a hatalmasok.

Mindarra, amit létrehoztak

felírom: nihil.

Soha

semmit ezentúl nem olvasok.

Könyvek?

Nem mindegy, ki mit ír?

…

3

Jaj miért lendül

és honnan lendül

a derűs tisztaságba

szutykos öklök rengetege?

Agyunkat

a felködlő őrültekháza

kétségbeeséssel függönyözte be.

És -

mint pusztuló csatahajón,

ha a fojtó görcs a gégéig ér föl,

kiki a fedélzeti nyíláshoz fut -

saját

üvöltésig tépett szeméből

eszét vesztve kimászott Burljuk.

…

4

Mária! Mária! Mária!

Engedj be, Mária!

Rühellem az utcát!

Nem akarod?

Vársz,

míg arcom betöpped,

és mindenki kipróbál,

és lekopik rólam a maradék só,

hogy akkor jöjjek,

és fogatlanul gügyögjek:

"Ime ma

erényem csodálatra méltó."

Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij: A város nagypokla

A város nagypoklát az ablakok széttörték

morzsányi-fényű kis poklocskákra.

Rőt autó-ördögök röpdösnek szerteszét

s dudájuk dörren a dobhártyádba.

A cégtábla alatt, hol sűrü a halszag:

egy roskatag kisöreg pápaszemét keresi

s feljajdul, ahogy az alkonyodó forgatag

kavargásában a villanyos fényszemét reá veti.

A gyárfalak üveghasadékán, hol az érc lobogott

és vonatok vasától óriásodtak a rések -

kárált egy repülőgép és hirtelen odarogyott,

hol a sebesült nap szemefénye kivérzett.

És ekkor már - lámpák takaróiba gyűrve –

a mámorittas, trágár éj lankadatlan elomolt,

s az utcák napocskái mögül felimbolygott az űrbe,

kutyának sem kellve, a hamvadó hold.

Konsztandínosz Kaváfisz: A barbárokra várva

„Mire várunk, tolongva mind a fórumon?"

Hogy végre ma a barbárok betörjenek.

„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan?

Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?"

Mert várják, hogy a barbárok betörjenek.

Mily törvényt hoznának még a szenátorok?

Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.

„Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért

ült ki a legfelső városkapu elé

trónjára, koronával, ünnepélyesen?"

Mert várja, hogy a barbárok betörjenek.

S a császár méltóképp készül fogadni fő

emberüket. Külön pergament íratott,

hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és

jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.

„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös

hímzett tógában, melyben ünnepen szokás?

Mért díszítik őket ametiszt karkötők

és szikrázó smaragdgyűrűk az ujjukat?

Miért vették ma éppen arany és ezüst

művekkel gazdagon mintázott botjukat?"

Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,

és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.

„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok,

hogy szóljanak s elmondják, ami lelkükön?”

Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,

s a barbárokat untatják a szép szavak.

„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a

felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!

Mért néptelenednek el utcák és terek,

s mért siet ki-ki otthonába komoran?"

Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.

S futárok érkeztek a limesek felől,

jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.

„S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?

Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy ..."

Konsztandínosz Kaváfisz: Az ellenségek

A Konzulhoz három szofista ment, hogy üdvözöljék.

A Konzul maga mellé ültette őket.

Udvariasan beszélt velük. S aztán, vigyázzanak,

mondta nekik, tréfálkozva. “A hírnév irigyeket

szerez. Írnak a vetélytársak. Ellenségeitek vannak.”

Komoly szavakkal felelt hármójuk közül az egyik.

“Mostani ellenségeink soha nem ártanak nekünk.

Később jönnek majd ellenségeink, az új szofisták.

Midőn mi, elaggottan, szánalmasan fekszünk az ágyban,

és némelyek közülünk addigra alighanem Hádészba kerültek.

Mai szavaink és tetteink bizarrnak (és talán

komikusnak) tűnnek majd, mert ellenségeink megváltoztatják

a szofizmákat, a modort és irányzatokat. Éppúgy, mint én,

meg a többiek, akikkel úgy átalakítottuk a múltat!

Amit mi szépnek és helyesnek állítottunk be,

arról ellenségeink majd bizonyítják, hogy értelmetlen és fölösleges,

ugyanazt (nagyobb fáradság nélkül) másként ismételve meg.

Amiképpen mi is a régi szavakat mondtuk, csak másféleképpen.”

Federico Garcia Lorca: Alvajáró románc

Gloria Ginernek és Fernando de los Ríosnak

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

Zöld szél. Zöldbe borult ágak.

Bárka ring a tenger fodrán,

ló és lovas hegyre hágnak.

Lány álmodoz könyöklőben,

árnyék borul derekára,

zöld a haja, zöld a húsa,

hűlt ezüst a szeme-párja.

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

Cigányhold süt cigánylányra.

Már minden a leányt nézi,

ő nem érzi, nem is látja.

…

Federico Garcia Lorca: Viadal

Hegyoldalban vért villognak

albaceti éles kések,

vérben halként lubickolnak,

ellenséges vértől szépek.

Sütnek a keserves zöldbe

széles, merev kártyafények,

bennük lovak ágaskodnak,

lovas-arcok összenéznek.

Két vénasszony ríva kuksol

egy olajfa serlegében.

Dobog a dühök bikája

fölfelé a meredélyen.

Száll fekete angyalsereg

fehér gyolccsal, hó levével,

szárnyuk tolla sorra nyíló

albaceti kések éle.

Montillai Antonio

hengerül a hegy tövébe.

Teste tele liliommal,

gránátalma nőtt fejére.

Tűzkeresztként megy már, hogy a

halál utját végigmérje.

*

Jön a bíró csendőrökkel

olajliget éjjelébe.

Minden vércsík síkos kígyó,

árulkodik szisszenése.

Csendőrurak, semmi, semmi,

mindennap is megtörténhet.

Vége lett ma négy romának,

s karthágói öt vitéznek.

*

Fügefalomb, forró morgás,

tébolyodott esti fények

elalélnak, ha a combon

fölviruló sebhez érnek.

Jön fekete angyalsereg

nyugat felől támadt szélben,

hosszú hajú valamennyi,

olajat hoz a szívében.

Paul Celan: Olvashatatlan

Olvashatatlan ez

a világ. Kettős minden.

Az erős órák

a hasadó időnek igazat

adnak rekedten.

Te, legmélyedbe szorulva,

kilépsz magadból

mindörökre.