Kortárs - Emlékmű, anti-emlékmű, public art, graffiti, street art

Birkás Àkos: Valami más kezdete, 2010

Birkás Ákos művészetének egyik olyan darabja lehet, amely a változás, a bizonytalanság és a remény univerzális élményét ragadja meg.

St.Auby Tamas – Lorinczy ,Lorrensy” Julia projektje – A szabadság lekének szobra, 1991

A szovjet csapatok 1991-es kivonulása tiszteletére a 4 napos projekt keretében a gellérthegyi Szabadság-szobor főalakjára (a 14 méter magas, sörnyitóra”) fehér leplet húztak.

Az így máris készen álló szellemalak két hatalmas fekete, szeme” a szélben mozogva talányosan változó tekintettel révedt Budapestre: így a 45 evvel korábban, Vorosilov marsall kezdeményezésére felállított emlékmű egyszerre libbenve el a semmibe vetítve előre a remélt szabadság bizonytalan és elmosódó körvonalait. Az arctalan, de játékos alak „Lélek” körvonalazatlansága a befogadó lelkében gomolygó szabadság-tartalmak elmosódottságára irányította a figyelmet.

Jochen Gerz: elsüllyedő emlékmű

Meghívjuk Harburg polgárait és a városba látogatókat, hogy adják hozzá nevüket a miénkhez. Ennek során elkötelezzük magunkat, hogy éberek maradunk. Ahogy egyre több név fedi ezt a 12 méter magas ólomoszlopot, fokozatosan leeresztik a földbe. Egy nap teljesen eltűnik, és a fasizmus elleni Harburg-emlékmű helye üres lesz. Végül csak mi magunk tudunk fellépni az igazságtalansággal szembena

Rachel Whiteread: Vienna Holocaust memorial

Az emlékmű egy nagyméretű beton struktúra, amely egy kívülről hozzáférhetetlen, zárt könyvtárat formáz. A betonból készült könyvek gerincei és borítói nincsenek megcímezve, ami az emlékmű központi szimbolikája: a névtelenség és az áldozatok személyes történetének elnémítása. A könyvek sorakozó gerincei azt jelképezik, hogy az elpusztított zsidó közösségek tudása, kultúrája és története hozzáférhetetlenné vált az utókor számára. Ugyanakkor a zárt tér a meg nem született generációk elvesztésére is utal.

Wolfgang Rüppel: Emlékmű emlékezéshez, 2000

"A béke fontossága az emberiség kulturális fejlődése szempontjából és a harc szükségessége e cél elérése érdekében" c. csempeképre reakcióként, Berlin. Rüppel műve meghívásos pályázaton nyert, 87 résztvevő közül

Wolfgang Rüppel: Emlékmű emlékezéshez, 2000

Rüppel alkotása arra ösztönöz, hogy az emlékezés ne váljon formálissá vagy üressé. Az emlékmű maga az emlékezés aktusának szimbóluma, amely arra figyelmeztet, hogy a múlt tragédiáit csak akkor lehet megelőzni, ha tudatosan foglalkozunk velük.

Wolfgang Rüppel: Emlékmű emlékezéshez, 2000

A mű emlékeztet arra, hogy az emlékezés nem pusztán magánügy, hanem társadalmi és politikai felelősség is. Azáltal, hogy az emlékezést középpontba állítja, kritikus párbeszédre hív az igazsággal és a történelemmel kapcsolatban.

Bernát Aurél: Munkásállam, 1970

"Arra törekedtem, hogy az eszmei és a fizikai munka, vagyis az elmélet és a gyakorlat szintézisét teremtsem meg, egyetlen képkompozícióba foglalva. Ennek a háznak a szívverését a politikai munka és a gyakorlati élet összefonódottsága adja, ezt akartam képemen visszaadni és bemutatni. A cím is ez: Munkásállam. Mondanivalóm elérése érdekében a képet három síkra bontottam; az alsó síkban építkezés folyik, munkások, technikusok, mérnökök sürögnek, alapoznak, kábeleket húznak, gépalkatrészeket javítanak és földmunkáló gépeket irányítanak. Ezt a csoportot a munkagödör szürke agyagfala határolja. Innét, a munka alsó síkjáról kétoldalt két rámpán jönnek-mennek az emberek fel-le. Odafönt munkásgyűlés van, elméleti oktatás folyik. Úgy hiszem, ezzel ki tudom fejezni azt, hogy nálunk a munka nem öncélú, nem kizárólag a napi és egyéni termelés szolgálatában áll, hanem az egész nép ügye, része egy általános koncepciónak, az elméletileg, tudományosan meghatározott tervnek és eszmei célkitűzésnek. De nemcsak az elmélet és a gyakorlat, hanem a tegnap és a ma is összefonódik, és ezért a felső síkon a festmény alakjait körülvettem Budapest mondhatni eszmei képével, amelyben a Mátyás-templom gótikája ugyanúgy helyet kap, mint napjaink vasbeton építészetének szűkszavú célszerűsége. Azt hiszem, ennyi az, amit szavakba lehet foglalnom."

Gillian Wearing: Family Monument

A Manifesta 7 párhuzamos programjai közül a legizgalmasabb Gillian Wearing Családi emlékmű című projektjének az eredménye. A biennálé trento-i helyszínéhez közeli főtéri parkban felavatott munka kortárs műként első pillantásra zavarba ejtő, hisz az archaizáló bronz szobor zsánerszerű kompozícója és „részletgazdag realizmus“-a a közép-európai nézőben idealizáló szándékkal készült, szocreál és poszt-szocialista időszakbeli műveket idéz.

A Turner-díjas brit művész és a trentino-iak számára inkább valamiféle realista ábrázolásra törekvés a meghatározó, ám a munka ettől függetlenlenül, köztéri szoborként is problematikus.

S bár a műfajjal kapcsolatos konvencióknak stílusa és anyaga megfelel, a reprezentációs forma használatát semmi nem indokolja. A kultúra és a közélet kiemelkedő személyiségeinek, halálukat követően, nyilvános térben szokás így emléket állítani, ám ez a szobor – ezzel épp ellentétben – élő, fontos társadalmi szereppel nem rendelkező alakokat jelenít meg, ráadásul személyes szférájukat ábrázolva.

A bronzfigurákból álló szoborcsoport családi képként ugyanilyen meghökkentő, hisz ilyesmi általában fotó vagy video-felvétel formájában készül, s a hasonló beállítás szintén ritka: még a különleges, ünnepi pillanatokat megörökítő műtermi felvételek is esetlegesebbek.

A különböző műfajokra jellemző ábrázolási formák egymásba csúsztatása zavart kelt, s így az értelmezésben a talapzaton réztáblán megjelenő, s a projekt folyamatának tényeit tartalmazó szöveg segít, amely „A 2007. év tipikus trentino-i családja“-ként határozza meg a szobor modelljeit. Giulianiék így paradox módon hétköznapiságuk által válnak különlegessé, hasonlóan a bevallós-bevállalós televíziós műsorok szereplőihez, akik szintén média-felhívásra jelentkeznek, ám velük ellentétben ők saját reprezentációjuk alakításában tudatosan, aktívan részt vettek, hisz a felirat szerint megjelenítésük az általuk választott pózban történt. Ám a városi térben álló bronzszobor alakjaiként eleve hősökké, idealizált figurákká váltak, s harmóniára törekvésük nyomán túl idilli, csak a reklámokban létező képet alakíttattak ki magukról. A valóságosság lehetségessége vált így kérdésessé, s ugyanez a probléma merül fel azzal is (s ez szintén a feliratból derül ki), hogy statisztikai módszerek alapján ők lettek a „tipikus“ család megtestesítői: így ugyanis kiküszöbölődik a szélsőséges, s az „átlagos“ ugyancsak idealizált konstrukciója jön létre.

Ám „átlagember“-nek senki sem állít szobrot… Mi lehet hát a projektet megvalósításának szándéka? A réztábla szövege szerint megvalósítója a városi galéria (Galleria Civica de Arte Contemporanea), amelynek a helyi politikai rendszerhez fűződő viszonyából adódóan célja nyilván a lokális identitás és nyilvánosság különböző szintjeinek kapcsolatát reprezentáló kortárs mű, amely az azt fenntartó rendszert is indirekt módon legitimálja. Gillian Wearing pedig elmondása szerint a családról alkotott, médiából származó mesterséges képünk és a valóság kapcsolatát próbálja tárgyiasítani és monumentalizálni, ám ennél többet ér el. A modellként szolgáló család kiválasztását a társadalmi struktúrát reprezentáló zsürire bízva a köztéri szobor állításához elengedhetetlen közmegegyezés folyamatát és modelljét is felvázolja, ám a végeredmény, a szobor bemutatásának módjával és formai anomáliáival a társadalmi nyilvánosság (köztér, média) és reprezentáció különböző formáinak ellentmondásaira is utal, méghozzá az egyéni lét struktúráival összefüggésben

Veronica Ryan: Custard Apple (Annonaceae), Breadfruit (Moraceae) and Soursop (Annonaceae), 2021

Az első állandó nyilvános szobrok, amelyek az Egyesült Királyságban a Windrush Generations előtt tisztelegnek, ezek a művek a Hackney Council megbízásából készültek, mint a Windrush generációk tiszteletének, tiszteletének és elkötelezettségének állandó szimbóluma, örökségük és a mai Hackney-i élethez való hozzájárulásuk.