intlligence people

Sir Francis Galton

Elsőként vizsgálta az értelmi képességek egyéni, örökletes különbségeit

Bevezette az iker- és örökbefogadási vizsgálatokat

Ő fektette le a korreláció (két változó közötti együttjárás) alapjait

Tabula rasa, érzékszervek vizsgálata (látás, hallás, reakcióidő): mivel az elme tiszta lap születéskor, ezért a jobb érzékszervek miatt lesz valaki intelligensebb

Az intelligencia nem változtatható

James McKeen Cattell

Galton elvei alapján ő alkotta meg a világ első „mentális tesztjét", amely az érzékelés pontosságát mérte, de eredményei nem korreláltak az akadémiai teljesítménnyel.

Alfred Binet

A mai értelemben vett intelligenciatesztek megalkotója (1905), aki az iskolaalkalmasság mérésére bevezette a „mentális kor" relatív fogalmát.

feladatok: hétköznapi ítéletalkotás (pl. Mire jó a gyufa?, Milyen napszak van, amikor lenyugszik a nap?

Intelligencia a korcsoporthoz viszonyítása, Mentális korból kivonta a Biológiai életkort

Szerinte az értelmi képességei fejleszthetők.

William Stern

Binet módszerének problémáit orvosolva ő alkotta meg az intelligenciahányados (IQ) fogalmát, amely a mentális kor és az életkor hányadosa.

Így az elmaradás mértéke mindig az egyén saját életkorához lesz viszonyítva.

Lewis Terman

Binet tesztjét ő adaptálta angolra (Stanford-Binet), és az IQ-t 100-zal megszorozva tette könnyebben kezelhetővé a mindennapi mérésekhez.

Donald Wechsler

Az ő általa kidolgozott (a Wechsler-teszteket, például a WAIS-t felnőtteknek és a WISC-t gyerekeknek) használjuk a mai napig világszerte

Ő alkotta meg az első, felnőttek számára is használható IQ-tesztet, amelyhez a hányados helyett bevezette a normális eloszláson alapuló deviációs IQ-t. Ennek alapja a normál eloszlás.

Az IQ egy relatív mutató, egy rangsor

Az alapvető értelmi képességek fejlődése a késői serdülőkor (kb. 16-18 éves kor) környékén stabilizálódik.

Charles Spearman

Azt a felfogást képviselte, hogy a mentális teszteken elért eredményeket egyetlen általános intelligenciafaktor, a g-faktor, valamint a tesztspecifikus s-faktorok határozzák meg.

A g-faktor viszont minden egyes feladatban ott van.

Lewis Thurstone

Spearman elméletét vitatva arra jutott, hogy általános intelligencia nem létezik, helyette hét független, „elsődleges mentális képesség" (csoportfaktor) határozza meg a teljesítményt.

általános intelligencia nem létezik → csak egymástól független képességek

Carroll

Hatalmas faktoranalitikus munka révén ő állította fel a hierarchikus modellt (1993), Ez az elmélet elismeri mind a g-faktor, mind pedig a csoportfaktorok létezését egy többszintű rendszerben, ahol az általános faktor a csúcson áll.

tesztek → elsődleges faktorok → másodlagos faktorok → általános faktor

Raymond Cattell

A fluid-kristályos modell megalkotója (1971), amely az intelligenciát több különálló faktorra - a velünk született fluid (Gf) és a tanult kristályos (Gc) intelligenciára - bontotta.

Snow (és munkatársai)

Kétdimenziós skálázással kimutatták (1984), hogy a fluid intelligencia (Gf) a modell központja, amely a leginkább korrelál az összes többi faktorral, az a g-faktor.

Thomson

A g-faktor egységessége statisztikailag nem bizonyított, és az általános faktor egymástól független mentális folyamatok átfedésével is megmagyarázható.

Gould

A faktoranalízis éles kritikusa volt (1998), aki szerint a faktorok csupán elvont statisztikai termékek, amelyek a valóságban nem játszanak oksági szerepet és nem magyarázzák a viselkedést.

A g-faktor esetében is kell lennie valaminek a háttérben, ami az eredményeket mozgatja.

Sternberg

A komponenciális megközelítés, majd a "sikeres intelligencia" (1996, 1999) megalkotója, aki az intelligenciát az információfeldolgozás, később pedig a munkahelyi sikerességhez szükséges motivációs és személyiségváltozók felől közelítette meg.

Anderson

Ő tett kísérletet (1998) a modularizmus és a g-faktor összeegyeztetésére, mondván, hogy a specifikus modulok egyetemesek, míg az azokat összehangoló mechanizmus sebessége okozza az egyéni g-faktor különbségeket.

Eysenck

Biológiai alapú magyarázata (1982, 1998) szerint a magas és alacsony IQ közötti fő különbség az idegrendszeri jelátvitel pontosságában és az egyénen belüli válaszok konzisztenciájában keresendő.

Jensen

Eysenckhez hasonlóan ő is (1999) azt hangsúlyozta, hogy a pszichológiai szintű magyarázatokat idővel biológiaiaknak kell felváltaniuk.

Mackintosh

Vizsgálta az agyméret és az IQ kapcsolatát, meghatározta a modern örökletesség mértékét, leírta a nemi különbségeket (1998), és az implicit asszociatív rendszer fontosságát a tanulásban.

James R. Flynn

1984-ben bizonyította be, hogy a nyugati társadalmakban az IQ-teszteken elért eredmények generációról generációra folyamatosan növekednek; ezt a jelenséget nevezték el Flynn-hatásnak.

Brand

A Flynn-hatást tévesen a megnövekedett tesztrutinnal próbálta magyarázni, de elméletét az adatok nem igazolták.

Richard Lynn

Azt állította, hogy 15-16 éves kor után (a férfiak nagyobb agytérfogata miatt) 5 pontos férfielőny alakul ki az IQ-ban, de eredményeit és az általános IQ-számítási módját komoly kritikák érték.

Irwing

Lynnel közös vizsgálatában (2005) férfielőnyt mutatott ki a Raven-teszteken, de a kutatást erős módszertani kritikák érték.

David McClelland

A kompetencia fontosságát kiemelve (1973) arra hívta fel a figyelmet, hogy a munkahelyi sikerekhez az intelligenciától független személyes készségek sokszor fontosabbak.

Gardner

A többszörös intelligencia elméletével (1983, 1993, 1999) felhívta a figyelmet arra, hogy az emberi képességek túl sokrétűek (pl. zenei, testi-mozgásos, téri) ahhoz, hogy a hagyományos IQ-tesztekkel mérni lehessen őket.