Római jog fogalmak 1.

Történeti rész

Római jog

A római jog (ius Romanum) a római nép körében pontosan nem meghatározható kezdetektől (valószínűleg a Kr. e. 8. századtól kezdődően) Justinianus keletrómai császár haláláig (Kr. u. 565) tartó több évszázados fejlődés során az ókori Rómában kialakult és hatályban volt jogszabályok összessége. A római jogon szűkebb értelemben az ókori Róma magánjogát, tágabb értelemben az ókori jog mellett azt a joganyagot is értjük, amely arra a középkori és az újkori továbbélés során ráépült, így a jusztiniánuszi kodifikáción túl a római jog újrafelfedezésétől (a 11. századtól kezdődően) a modern polgári törvénykönyvek megjelenéséig (19. és 20. századig) tartó időszak joganyagát, a továbbélő római jogot is ius Romanumnak tekinthetjük.

Ius civile

A ius civile, régiesebb alakjában – a római polgárok ősi neve (Quirites) után – ius Quiritium, a római magánjog azon rétege, amely általában az ősi római társadalom jogát, illetve a későbbi normákkal szembeállítva a római jog legrégibb rétegét jelöli (kviritárjog).

Ius connubii

A ius connubii olyan magánjogi jogosultság, amely a római házasság megkötésére, továbbá a vele kapcsolatos családi jogok megszerzésére való képességet jelenti.

Ius commercii

A ius commercii olyan magánjogi jogosultság, amely a ius civile szerinti vagyonjogi képességet jelenti.

Cives Romani

Cives Romani azok a római polgárok, akik a római jog szerinti jogképesség teljes birtokában vannak, közjogi és magánjogi jogosultságokat magába foglaló teljes római polgárjog (civitas Romana) illeti meg őket.

Ius gentium

A ius gentium a római magánjog újabb, az ősi ius civile nemzeti sajátosságaitól megszabadított rétege, amely a polgárok mellett a peregrinusokra egyaránt alkalmazható volt.

Ius naturale

A ius naturale a római magánjog azon rétege, amely inkább filozófiai, mintsem pontos jogi értelemmel bíró, a jogirodalomban Cicero nyomán meghonosodott kategória: az emberi természeten alapuló absztrakt jogrendet jelenti, így a tételes jog felett áll mint „természetjog”.

Ius honorarium (ius praetorium)

A ius honorarium a római magánjog egy újabb, a római jogrendszeren belül annak többi részétől (mint ius civilétől) alakilag elkülönülő rétege, amelynek kialakulását a iurisdictiós magisztrátusok (praetor urbanus, praetor peregrinus, ae diles curules, tartományi helytartók) jogszolgáltató tevékenysége eredményezte.

Praetor

A praetor a polgári igazságszolgáltatásért felelős köztársasági magistratus, amely Kr. e. 366-tól működött. Kr. e. 242-től két praetort választottak: a praetor urbanus a római polgárok peres ügyeiben gyakorolta a jogszolgáltatást, a praetor peregrinus pedig a polgárok és az idegenek (peregrini), valamint a peregrinusok egymás közötti pereiben szabályozta a követendő eljárást. Számuk a köztársaság végére tizenhatra emelkedett.

Aedilis curulis

Az aedilis curulis két, Kr. e. 367-től választott, iurisdictióval rendelkező magistratus, akik a vásári jogviták eldöntésénél jártak el, városi rendészeti feladataik voltak, felügyelték a város gabona ellátását, és gondoskodtak az állami ünnepségek megszervezéséről.

Edictum

Az edictum a ius edicendivel rendelkező magisztrátus eredetileg szóbeli hirdetménye (edicere: kimondani), amelyben vagy konkrét hivatali cselekményeiről, eseti rendelkezéseiről tudósít, vagy pedig azokat az általános elveket közli, amelyek szerint hivatali éve alatt a hatáskörébe tartozó ügyeket intézni fogja.

Jogforrás

A jogforrás (fons iuris) kifejezés többféle értelemben használatos: legfőképpen jelenti azokat a közjogban meghatározott eljárásmódokat, ahogyan a tárgyi jog (az állami parancs) létrejön (például a törvényhozás), de magukat az arra előírt módon létesült jogszabályokat (például törvényeket), sőt azokat az államszerveket is, amelyek a jogalkotásban közreműködnek (például törvényhozó testület).

Senatus consultum

A senatus consultum a szenátus határozata, amely eleinte oly módon jött létre, hogy a princeps a maga törvényjavaslatát kérés (oratio) formájában adta elő a tanácskozásra összegyűlt szenátusban, majd az szavazott felőle. Végül a senatus consultum a Kr. u. 2. század végére az üres formaság szintjére süllyedt, és az oratio principis lett a valódi jogforrás, tehát a senatus consultum az elnevezése ellenére egy olyan császári constitutio, amelyet a szenátusban való felolvasással hirdettek ki.

Írott jog

Írott jog (ius scriptum) az a jogszabály, melyet jogalkotásra alkotmányszerűen hivatott szerv megszövegezett formában hoz létre.

Íratlan jog

Íratlan jog (ius non scriptum) az, amely nem szövegezett alakban, hanem közvetlenül az emberek magatartásában jelenik meg olyképpen, hogy az emberek valamely szabályt mint kötelezőt követnek anélkül, hogy azt egy alkotmányos jogalkotó szerv kötelezővé tette volna.

Szokásjog

A szokásjog (consuetudo) azoknak a jogszabályoknak az összessége, amelyeket a társadalom tagjai anélkül követnek magatartásukban kötelező szabályként, hogy azokat bármely jogalkotó hatalommal rendelkező államszerv a jogalkotásra előírt eljárás szerint megfogalmazta és kihirdette volna.

Desuetudo

A szokásjog törvényrontó szerepe, vagyis hogy az írott jog érvényét egy későbbi ellentétes szokásjog leronthatja.

Törvény

A törvény (lex lata, lex rogata) a szenátus jóváhagyásával, a népgyűlés által megszavazott határozat, amely a szokásjog mellett a római jog legrégibb és a császárság koráig az írott jog (ius scriptum) egyetlen alkotmányszerű forrása. Ateius Capito megfogalmazása szerint: lex est generale iussum populi aut plebis rogante magistratu (Gellius 10.20.2.) – „a törvény vagy a teljes nép, vagy a köznép általános érvényű parancsa a magisztrátus indítványára”

Contio

A polgároknak a magisztrátusok által összehívott formátlan gyűlése, mely egyrészt a népgyűlések előkészítésére, az azok elé terjesztendő határozati javaslatok ismertetésére szolgált, másrészt itt tették közzé a magisztrátusi rendelkezéseket (edictumokat), a szenátusi határozatokat, olvasták fel a hadvezérek jelentéseit a hadműveletek állásáról. A contio előtt adták vissza hivatali évük leteltével tisztségüket a népnek a magisztrátusok, s itt hajtották végre a népgyűlés által megerősített halálos ítéleteket.

Comitia centuriata

A comitia centuriata az egy katonai század felszerelésére kötelezett centurián alapuló, a centuriák gyűlése szerinti népgyűlési forma, amely már a királyság korában kialakult, de végső formáját (193 centuria) csak a korai köztársaság idején nyerte el. Hatáskörébe tartozott a főbb magistratusok (consul, praetor, censor) megválasztása, az elé terjesztett törvényjavaslatokról szóló döntés, majd a későbbiekben a főbenjáró és államellenes bűncselekmények tárgyában eljáró állandó büntetőbíróságok (quaestiones perpetuae) megszervezése.

Comitia tributa

A comitia tributa a népgyűlésnek a polgárok lakóhely szerinti területi egységekbe (tribusok) való beosztáson alapuló típusa. Szűkebb jogkörökkel rendelkezett, mint a comitia centuriata, így csak a magistratus minores (aedilisek, quaestorok) és a jelentősebb papi kollégiumok (pontifexek, augurok) tagjainak megválasztása tartozott hatáskörébe. Emellett a büntetőbíráskodás körében a pénzbüntetéssel szankcionálható kisebb jelentőségű bűncselekmények és a törvényjavaslatokról való döntés is hozzá tartozott.

Concilium plebis

A concilium plebis a plebejusok külön gyűlése, amely Kr. e. 494-től működött. Hatáskörébe tartozott a néptribunusok (tribunus plebis) és az aedilis plebisek megválasztása. Határozatai, a plebiscitumok kezdetben csak a plebset, majd a Kr. e. 287-ben elfogadott lex Hortensia óta az egész népet kötelezték, tehát egyenlő erejűek lettek a törvénnyel (lex).

Lex perfecta

A lex perfecta a törvény azon fajtája, amely az ellenkező ügyködést érvénytelennek (semmisnek) nyilvánítja, így például a lex Voconia (Kr. e. 169) azt, hogy első adóosztálybeli polgár nőt nevezzen örököséül.

Lex minus quam perfecta

A lex minus quam perfecta a törvény azon fajtája, amely büntetéssel sújtja az ellenére ügyködőt, de nem teszi érvénytelenné magát az ügyletet. Például a lex Furia testamentaria (Kr. e. 181) megtiltja az 1000 asnál nagyobb értékű hagyomány elfogadását a többletérték négyszeresének megfelelő büntetés terhe mellett.

Lex imperfecta

A lex imperfecta a törvény azon fajtája, amely nem helyez kilátásba hátrányosjogkövetkez ményt – így például a lex Cincia (Kr. e. 204) tilt bizonyos ajándékokat –, némelykor azonban a jogalkotó mulasztását utólagosan prétori szankció pótolja.

Lex plus quam perfecta

A lex plus quam perfecta a törvény azon fajtája, amely az ellenkező ügyletet nemcsak érvényte lennek tekinti, hanem ezen felül bünteti is, pl. a fizikai kényszer (vis absoluta) hatására kötött ügylet semmis, a kényszerítővel szemben pedig büntetésnek van helye.

Lex data

A lex data olyan rendelet, amelyet a népgyűléstől kapott felhatalmazás alapján a magisztrátus vagy a császár adott ki valamely kérdés szabályozására. Az ilyen rendelet mint közvetett néptörvény a lex rogata erejével rendelkezett.

Lex dicta

A lex dicta olyan rendelet, amelyet a császár vagy valamelyik főtisztviselője ad ki a fiskális államvagyonba vagy a császári patrimoniumba tartozó uradalmak és bányák igazgatásának belső rendjére vonatkozóan, többnyire valamelyik lex data alapján.