Reneszánsz

Reneszánsz Világképe

A reneszánsz egy kultúrtörténeti korszak és művészeti korstílus a középkor után.
A reneszánsz szó jelentése "újjászületés", amely a középkorral való tudatos szembefordulást és az antikvitáshoz való visszatérést jelképezi.
A reneszánsz történelemszemlélete szerint az antikvitás volt a műveltség normája, amelyet egy barbár korszak követett, ami a kultúra hanyatlását okozta.
Az új korszak feladata, hogy szakítson a barbár időszak hagyományaival és érvényre juttassa az antik kultúra eszményeit.
A reneszánsz önértelmezése sokszor egyoldalú és túlzó volt.
A középkorhoz való viszony nem volt olyan elutasító, mint ahogy azt a reneszánsz gondolkodók állították.
A reneszánsz eltérő vonásokat mutat a középkorhoz képest, de nem fogható fel annak teljes ellentéteként. Szorosabb kapcsolat figyelhető meg a középkor és a reneszánsz között, mint a reneszánsz és az ókor kultúrája között.
A keresztény szemléletmód továbbra is uralkodó maradt, az antik isteneknek csak esztétikai szerepük volt.
A materialista gondolkodás sem jellemző a reneszánszra, a kereszténység továbbra is elfogadott világmagyarázatot nyújtott.

Reneszánsz ÖnÉrtelmezése

A középkor aszketikus vallásosságával szemben a reneszánsz fogékonyabb volt a földi élet örömeire.
Nem vonta kétségbe a túlvilági létről szóló keresztény tanokat, de figyelme nem irányult kizárólag a halál utáni életre.
A reneszánsz az antikvitáshoz és az igazi kereszténységhez is visszatérést hirdetett.
A megélénkülő filológiai érdeklődés nemcsak az antik szövegekre terjedt ki, hanem a Bibliára is.
A reneszánsz indokolatlanul sajátította ki az antikvitás megőrzőjének szerepét.
A kora középkorban, Nagy Károly uralkodásának idején megfigyelhető volt az ókori műveltség iránti érdeklődés megélénkülése (karoling reneszánsz).
A középkor hivatalos egyetemi filozófiája, a skolasztika Arisztotelész keresztény tanokkal összhangba hozott filozófiai rendszerére épült.
A középkor gyakran elutasította azokat a műveket, amelyeket a keresztény szemlélettel összeegyeztethetetlennek ítélt.
A reneszánsz tagadhatatlanul türelmesebb magatartást tanúsított az ókori alkotásokkal szemben.
A reneszánsz nem szakított radikálisan a középkor szemléletmódjával, de új, sajátos karakterrel rendelkező korszak az európai kultúra történetében.
A reneszánszot önértelmezése, a középkor bizonyos jellemzőivel való tudatos szembefordulása, valamint az antikvitáshoz való vonzódása teszi azzá.

Antikvitás Szerepe

Az antikvitás feltámasztásának gondolata a reneszánsz kialakulásának helyszínén, Itáliában kezdetben politikai tartalmat is hordozott.
A Római Birodalom dicsősége után Itáliára a széttagoltság időszaka következett.
A Karoling, majd a német-római császárok az itáliai területek birtoklását a császári cím elengedhetetlen feltételének tartották.
A pápaság és császárság közé szorult észak-itáliai városállamok úgy érezték, hogy egykori nagyságuk visszaállításának egyik legfontosabb akadálya az északi barbárok hosszú jelenléte volt.
Az antik Rómában nem csupán kulturális mintaképet láttak, hanem az egykori nagyság visszaállításának, Itália politikai egyesítésének követendő példáját is.
Ez a törekvés idővel veszített jelentőségéből, de sohasem szűnt meg.
A reneszánsz itáliai története a latin és a görög irodalom alkotásainak felkutatásával kezdődött.
Elfelejtett kéziratokat fedeztek fel a kolostorok és a káptalanok könyvtáraiban, valamint Bizáncból is számtalan kéziratos könyvet vásároltak.
A középkorban elterjedt latin mellett megindult a görög nyelv tanulmányozása, főleg Bizáncból érkezett görög tudósok segítségével.
A görög nyelvtudás elterjedése a reneszánsz fontos újdonságai közé tartozott, mert a középkorban erősen visszaszorult a görög írásbeliség.
A görög nyelvtudás elterjedése eredményezte a legfontosabb ókori görög szerzők műveinek latin nyelvű fordításait.
Elsőként az antik szerzők művei iránt megnyilvánuló tudós érdeklődés megnevezésére használták a humanizmus kifejezést.

Humanizmus

A humanisták tevékenysége nem merült ki az antik szövegek megértésében, gondozásában és fordításában.
A klasszikus latin nyelv tökéletessége arra ösztönözte őket, hogy saját latinságukat az ókorihoz közelítsék.
A humanizmus első törekvései közé tartozott a művelt, igényes, antik mintát követő latin nyelvhasználat megteremtése.
Később a humanizmus kifejezés már az olvasott antik szövegek szellemiségéből fakadó nevelődés-eszményt is magában foglalta.
A humanista embereszmény a sokoldalúan képzett, a világ minden jelensége iránt érdeklődő ember, aki az élet bármilyen területén képes helytállni.
A legfontosabb értéknek tehát a személyiség minden irányú kiművelését tartották, nem pedig egy adott szakterület kizárólagos ismeretét.
A humanista iskolaforma, az akadémia valóban ennek a gondolatnak a megvalósítására törekedett, míg a középkori alapítású egyetemek elsősorban szakirányú képzést nyújtottak.
A harmonikusan kiművelt embert középpontba állító humanista neveléseszmény azonban nem csupán a képzés új formáját vonta maga után, hanem az ember főszereplővé válását is.
Az emberi személyiség minél teljesebb kiművelésének igénye az egyéniség kitüntetett szerepének kialakulásához vezetett.
A középkorra leginkább az erős közösségi szemléletmód volt jellemző, vagyis az egyes ember önmagát elsősorban a kollektivitás részeként értelmezte.
A reneszánsz személyiség-felfogás ezzel szemben az egyén függetlenségére is nagy hangsúlyt helyezett.
A kialakuló egyéniség-fogalmat az jellemezte, hogy az egyes ember bizonyos mértékig kiemelkedett a közösségből, sőt olykor önmagát akár a közösség fölé is helyezte.
A személyiség új típusú önértelmezésének egyik legfontosabb következménye a hírnév iránti vágy feltámadása lett.
A reneszánsz alkotó nem igyekezett többé az ismeretlenség, a névtelenség, az anonimitás homályában maradni, hanem büszke volt személyes teljesítményére, amelyért megillette a hírnév, az egyéni dicsőség.
A korabeli művészi „individualizmusnak” elsősorban ez volt a tartalma, hiszen az alkotásokban az egyedi vonások még nem váltak meghatározóvá.
A művészet legfontosabb alapelve ekkor még az imitáció, a nagy elődök példájának tudós követése és a velük folytatott nemes versengés, az emuláció.
Az egyéniség és a közösség viszonyának átalakulása nem volt zavarmentes, hiszen a középkor elsősorban közösségi etikával rendelkezett, a szuverén egyéniség erkölcse csak a reneszánsz időszakában kezdett kiformálódni.
A reneszánsz személyiség nem mindig határozta meg világosan saját önmegvalósításának erkölcsi határait.
A reneszánsz ember nemcsak önmagához viszonyult újszerűen, hanem a környező világhoz is.
Újfajta érdeklődés nyilvánult meg a világ jelenségei, elsősorban a természet iránt.
A természet ugyanakkor nem csupán témája lett a művészi alkotásnak, hanem mércéje is.
A természetes arányok, a természet harmóniája és egyszerűsége vált az új korstílus legfontosabb poétikai eszményévé.

Újplatonizmus

A humanizmus szellemi irányzatát követően, annak eredményeiből táplálkozva, megszületett a reneszánsz saját filozófiája, az újplatonizmus, melynek legjelesebb képviselője Marsiglio Ficino (1433 – 1499).
Az újplatonizmus kialakulását az a szorgos kutatás és gondos fordítói munka tette lehetővé, amellyel az itáliai humanizmus története elindult.
A 15. században elkészültek Platón legfontosabb műveinek latin fordításai, s ezek nyomán sokkal árnyaltabb kép alakult ki Platón filozófiájáról.
A platóni bölcselet alkalmasnak mutatkozott arra, hogy a skolasztika Arisztotelészre támaszkodó rendszerével szemben egy új filozófiai gondolkodás alapja legyen.
A skolasztikus filozófiát a reneszánsz túlságosan is bonyolultnak, mesterkéltnek tartotta, s úgy vélte, alig nyújt szempontokat az élet megközelítéséhez.
Egy életszerűbb bölcselet igényének több szempontból is megfelelő kiindulópontot nyújthattak Platón művei.
A reneszánsznak éppen olyan filozófiai gondolkodásra volt szüksége, amely az elvont elmélettől az életszerűség felé közelít, ugyanakkor nem távolodik el a szellem anyaggal szembeni magasabb-rendűségének keresztény tanításától sem.

Reneszánsz Elemei Magyarországon

A reneszánsz szinte valamennyi jellemző vonása nyomaiban már a késő középkorban is megjelent.
Nem hirtelen fordulat következett be, hanem folytonos, lassú változások játszódtak le, amelyek végül egy sajátos, új korszakot és szemléletmódot hoztak létre.
A humanizmus hatása Magyarországon európai viszonylatban is korán jelentkezett.
Már a 15. század első felében feltűntek az új szellemiség nyomai, kiteljesedése mégis Hunyadi Mátyás (1458 – 1490) uralkodásának idejére tehető.
A magyarországi humanizmus közvetlenül az új kultúra szülőföldjének, Itáliának műveltségéből táplálkozott.
Miután Mátyás második feleségével, a Nápolyból származó Aragóniai Beatrixszal házasságot kötött (1476), udvarában jelentős humanista központ jött létre.
Ennek tekintélyét olyan ismert itáliai humanisták biztosították, mint például Antonio Bonfini, aki Mátyás kérésére az akkori tudományosság normáinak megfelelő munkát írt a magyarok történetéről.
Az itáliai műveltség terjesztésében nagy szerep jutott az ottani egyetemeket látogató magyar diákoknak.
Első európai rangú költőnk, Janus Pannonius szintén itáliai tanulmányai idején sajátította el a tudós poézis elemeit.
Mátyás halálát követően a visegrádi udvarhoz mérhető kulturális központ nem alakult ki hazánkban, de néhány művelt főpap környezetében továbbra is eleven maradt a humanizmus műveltsége.
A Jagellók uralkodása idején jelent meg a humanizmus másik ágának hatása Magarországon.
Az északi, németalföldi humanizmus az itáliaival szemben sokkal erősebben vallásos jellegű volt, és a Biblia filológiai vizsgálatát minden korábbi időszaknál magasabb szintre emelte.
Befolyásának köszönhetően nálunk is több részleges bibliafordítás született: Komjáti Benedek Szent Pál leveleit (1533) ültette át magyar nyelvre, míg Pesti Gábor és Sylvester János egyaránt az Újtestamentum (1538, illetve 1541) szövegét fordította le.

Francesco Petrarca

Francesco Petrarca (1304 – 1374) az itáliai humanizmus első igazán jelentős személyisége.
Petrarca irodalmi tevékenységében inkább a humanizmus törekvései dominálnak.
Még eredeti nevét (Petracco) is megváltoztatta a latinosabb hangzás kedvéért.
Az elsők közé tartozott, akik az antik szövegek szenvedélyes gyűjtésébe kezdtek.
Sikerült is felfedeznie elveszettnek hitt Cicero-leveleket a veronai székesegyház könyvtárában, s ugyanitt bukkant rá Catullus verseire is.
Az antikvitás latin nyelvének grammatikai és stiláris igényességét igyekezett saját latin műveiben is érvényre juttatni.
Művészi magatartásának humanista vonásai közé tartozott a hírnév utáni vágy és a magabiztos költői öntudat.
Meg volt győződve arról, hogy latin nyelvű eposza, a második pun háború történetét elbeszélő Africa, el fogja hozni számára a halhatatlanságot.
Természethez való viszonya is a reneszánszt idézi, amint azt egyik híres latin levele mutatja, amelyben a Mont Ventoux megmászásáról és az elé táruló látvány szépségéről számol be elragadtatott hangon.
Petrarca műveinek túlnyomó többségét latin nyelven írta, s ezeket tartotta legfontosabb alkotásainak.
A humanizmus tudós magatartásának megfelelően mindig az antik példák követésére törekedett.

Petrarca Művei

Africa című eposzára Vergilius Aeneise volt ösztönző hatással, a cselekmény elemeit pedig Livius történelmi összefoglalásából merítette.
Vergilius nyomán eklogákat is írt, Horatius példája pedig költői levelek, episztolák alkotására késztette.
Hatásukat tekintve legfontosabb latin nyelvű művei a Cicero ihletésére valló prózai levelei.
Várakozásával ellentétben a halhatatlanságot nem terjedelmes latin nyelvű életműve hozta el Petrarca számára, hanem olasz költeményeit tartalmazó Daloskönyve.
A kötet verseinek többsége az elérhetetlen és csodálatos Laura iránti szerelemből meríti témáját.

Petrarca és a Szerelem

A Daloskönyv hallatlan népszerűségének magyarázata a szerelmi líra hagyományának ismeretében egyáltalán nem kézenfekvő.
A trubadúrköltészet, illetve ennek olasz adaptálása, a dolce stil nuovo már kidolgozott költészeti tradícióvá vált Petrarca korában.
Mégis több évszázad költészete Petrarcát tekintette követendő példának a szerelmi líra területén.
Ennek a Petrarca-kultusznak az oka valószínűleg költészetének olyan jellemvonása lehetett, melyet az előzményekben nem, csupán Petrarca lírájában talált meg olvasóközönsége.
Ez a sajátszerű vonás azonban korántsem magától értetődő, hiszen a Daloskönyv verseiben nagyon sok az olyan konvencionális elem, amely mind a trubadúrköltészetben, mind a dolce stil nuovo lírájában megtalálható.
Az egész életre szóló szerelem, az imádott nő eszményítése, égi magasságokba emelése, az áthidalhatatlan távolság a lírai én és a tökéletes hölgy között mind csupa olyan elem, amely Petrarca idején már toposznak számított.
Mindezek ellenére a Daloskönyv valóban újszerűnek tekinthető, s újdonsága talán leginkább Dante és Petrarca szerelmi lírájának összevetésével szemléltethető.
Beatrice és Laura egyaránt elérhetetlen magasságban helyezkedik el, mindkettő eszményi szépség, akiket még haláluk után is imádnak szerelmeseik.
A kettejük közötti különbség abban rejlik, hogy Beatrice nem egyszerűen eszményített nőalak, hanem az iránta érzett szerelemben az Isten szeretete nyilatkozik meg.
Az érzelem tehát a nő alakján keresztül az istenségig vezet, teljesen átszellemült, nem is földi érzés, hanem inkább vallásos élmény.
Petrarca Laurája ugyan eszményi nő, de az iránta megnyilvánuló szerelem alakjában eléri végcélját, nem emelkedik tovább az Isten felé.
A Laura iránti szerelem nem az isten-szeretet formája, hanem a nő, a nőiség iránti vonzalomé.
A Daloskönyv legfontosabb újszerűsége abban rejlik, hogy a kötet Laurája egyénített alakként lép az olvasó elé. Azok a külső tulajdonságok (szőke haj, kék szem, szép arc stb.), amelyek elszórtan feltűnnek a szövegben, ezt a vélekedést nem támasztják alá, Laura belső tulajdonságai pedig még ennyire sem egyéniek.
A fordulat ezért nem az egyénítésben keresendő, sokkal inkább abban az említett jellegzetességben, hogy ennek a szerelemnek nincs magán a szerelmen túlmutató, vallási jelentése.
Ebben az értelemben Petrarca kötete már világi érzést beszél el, illetve alkot meg, melynek nincs közvetlen kapcsolata a vallási élménnyel.

Daloskönyv

Petrarca a Daloskönyv verseiben helyet kapott az erotika.
A Daloskönyv leggyakoribb versformája a szonett, amely már korábban is közkedvelt volt, de Petrarca olyan tökéletes formaérzékkel kezelte, hogy a több variációban is elterjedt versforma általa használt változatát petrarcai szonettnek nevezte el az irodalmi hagyomány.
A petrarcai szonett két négysoros versszakból (kvartina) és két háromsorosból (tercina) áll. Rímképlete: abba abba cdc dcd, a sorok szótagszáma 11.
A vers szövegének fontos belső szerkesztési elve az ellentét.

Boccaccio

Giovanni Boccaccio (1313 – 1375) nevét is egyetlen műve tette igazán híressé, holott számos latin és olasz nyelvű alkotásnak volt szerzője.
Írt latin nyelvű mitológiai összefoglalást, az ókor híres személyiségeinek emlékezetes cselekedeteiről szóló történelmi munkákat, allegorizáló eklogákat és a cicerói hagyományt követő leveleket.
Olasz nyelven is számos irodalmi művet alkotott, például szerelmi témájú epikus költeményeket, allegorikus pásztorregényt, s tőle származik az első Dante-életrajz is.
Számos műve ellenére Boccacciót szinte kizárólag a Dekameron szerzőjeként tartja nyilván az olvasóközönség immár évszázadok óta.

Dekameron

A Dekameron kerettörténettel összekapcsolt novellák gyűjteménye.
A kerettörténet röviden annyiban foglalható össze, hogy az 1348-as nagy pestisjárvány idején hét fiatal hölgy és három férfi elhatározza, hogy elhagyja Firenzét, s a járvány elől vidékre menekül.
A várostól távoli helyen azzal szórakoztatják egymást, hogy valamennyien elmondanak egy-egy érdekes történetet ott tartózkodásuk minden egyes napján.
A címben is szereplő tíz nap alatt így száz novella hangzik el.
Bár a kerettörténet az egymást követő novellák között rendszeresen tovább folytatódik, mégis csak nagyon lazán köti össze az egymásra következő sokféle történetet.
A keret egyes szereplői nehezen különböztethetők meg, nem rendelkeznek sajátos jellemvonásokkal.
Sem a kerettörténetbeli viselkedésük, sem elbeszélésmódjuk nem tér el jelentősen egymástól.

Dekameron Tematikája

Bár a novellák között tematikus vonatkozásban sincs szoros kapcsolat, mégis a gyűjteményben a szerelmi és az erotikus témák vannak többségben, melyekhez leggyakrabban humoros vagy ironikus hangnem társul.
A szerelmi témán kívül az egyéb komikus történetek alkotják a novellagyűjtemény másik jellegzetes részét.
A nézőpont azonban nem mindig komikus, mivel a szerelmi történetek néha érzelmes-melankolikus hangoltságúak.
Elszakított szeretők kalandos egymásra találása vagy éppen örökös szenvedése adja mozgalmas és kissé melodramatikus cselekményüket (pl. 4, 1)

Dekameron Szerkezete

A novellák cselekményszerkezete jól látható eltéréseket mutat, ami részben Boccaccio különböző forrásaira vezethető vissza.
Előfordulnak rendkívül zsúfolt cselekményű szövegek és csak néhány cselekménymozzanatra épülő rövidke történetek is.
Az egyikben gyakoriak a csodával határos véletlenek, a másik történései a csattanó, a fordulat kivételével szinte köznapiak.
A zsúfolt cselekményű novellák egy része egzotikus környezetben játszódik, keleti uralkodók, hajdan volt királyok csodálatos, messzi világának megrajzolásával igyekszik az olvasót szórakoztatni.
Ezeknek a novelláknak a fabulái jórészt a keleti meseirodalomból és a középkori exemplumokból származnak.
A változatos kalandokra épülő cselekményvezetésre a késő ókori regény is példát szolgáltathatott Boccacciónak.
A szinte egyetlen ötletre, egyetlen cselekménymozzanatra épülő novellák egy része pedig az élőszóban terjedő korabeli anekdotákra megy vissza.

Dekameron Műfaji Eredete

Az erotikus tartalmú novellák műfaji előzménye leginkább a francia fabliau-kban keresendő.
A fabliau-kkal összevetve Boccaccio novellái cseppet sem szabadszájúbbak, éppen ellenkezőleg, lényegesen visszafogottabbak mind az elbeszélésmód, mind a hangnem tekintetében.
A Dekameron erotikus novelláinak újdonsága nem a tematikájukban rejlik, hanem abban a művelt, antik retorikán iskolázott, elegánsan szórakoztató előadásmódban, amely a fabliau-knak egyáltalán nem sajátja.
Boccaccio novellái epikus előzményeiktől elsősorban abban térnek el, hogy elbeszélésmódjukat nagyobb nyelvi igényesség jellemzi.
Boccaccio stílusa gördülékenyebb, elegánsabb, mint az előzményként említett műfajoké, mondatszerkesztésén pedig a latin retorikus körmondat, a periódus hatása érződik.
A történeteket előadó másodlagos elbeszélők az elmondott komikus történet szereplői fölött állnak, nem ereszkednek le az előadott történések szintjére, hanem humoros-ironikus eleganciával számolnak be róluk.

Boccaccio Hatása

Boccaccio a Dekameron novelláival olyan korábbi műfajokat is a művelt irodalomba emelt egy új műfaj keretei között, amelyek viszonylagos kidolgozatlanságuk, szegényes poétikájuk (exemplum) vagy ezekkel együtt jelentkező vaskos, néha trágár tartalmuk miatt (fabliau) az alacsonyabb ízlésű közönségnek szóltak, s csak a hivatalosan elismert irodalmon kívül volt számukra hely.
Boccaccio novelláival megszületett az antikvitás óta lényegében ismeretlen, a műveltebb ízlést is kielégítő, szórakoztató próza.
Boccaccio Dekameronja előtt már léteztek olyan prózai gyűjtemények, amelyek különböző történeteket, frappáns mondásokat, rövid anekdotákat tartalmaztak, általában vázlatos kidolgozásban, szinte tartalmi kivonat formájában.
Boccaccio számára valószínűleg az ilyen gyűjtemények adhatták a legközvetlenebb műfaji ösztönzést, s ezt a mintát követve, más műfajokat is felhasználva hozta létre saját novellagyűjteményét.
Eközben lassan kiformálódtak és megszilárdultak az új műfaj keretei.

A novella eredete

A novella – nevének megfelelően (= újdonság) – olyan tömören előadott, kisepikai műfaj, amelynek cselekménye rövid, fordulatos, s általában csattanóval zárul.
Kevés alakot szerepeltet, a cselekmény csak néhány fontos történésre szorítkozik, s ennek megfelelően legtöbbször rövid cselekményidő és szűk cselekménytér jellemzi.
A Dekameronnak még nem mindegyik novellája felel meg a fenti meghatározásnak, hiszen egyes történeteit a kalandok valóságos özöne jellemzi, mások pedig olyannyira csak egyetlen frappáns mondáson alapuló szerkezetűek, hogy talán közelebb állnak az anekdotához, mint a novellához.

Niccolo Machiavelli

Niccolo Machiavelli (1469 – 1527) szintén Firenzében, az európai reneszánsz kultúra e fontos városában született, akárcsak Dante és Boccaccio.
A sokoldalú reneszánsz alkotók közé tartozott, írt verseket, novellákat, s ő az egyik legjobb olasz vígjáték, a Mandragóra szerzője is.
Leghíresebb munkái mégis politikai értekezései, melyekkel megteremtette a modern értelemben vett politikatudományt.

Machiavelli Elvei

A fejedelem az egyeduralom hatékony gyakorlásához ad nagyon pragmatikus tanácsokat.
A politikának ez a tisztán gyakorlati felfogása új fejlemény a középkor uralkodói hatalmat megalapozó elméleteihez képest, amelyek az uralkodást Istentől rendelt feladatként, küldetésként értelmezték, legitimitását pedig isteni eredetében látták.
Machiavelli értekezése nem érint ilyen magasztos eszméket, hanem a hatalom megszerzésének és megtartásának leghatásosabb eszközeire összpontosít.
Nem tartozik a reneszánsz azon elméleti munkái közé, amelyek Platón nyomán az elképzelt, ideális államot igyekeztek megrajzolni (pl. Morus Tamás: Utópia; Campanella: Napállam).
Az emberi természetről alkotott pesszimista felfogása miatt úgy ítélte meg, hogy az olyan hatalom, amely kizárólag etikailag is elfogadható eszközökre támaszkodik, eleve bukásra ítéltetett, mivel kiszolgáltatja magát az erkölcsileg elítélendő eszközökben nem válogató környezetének.
Ezért az állam érdeke megengedi az erkölcs átmeneti felfüggesztését, a fejedelemnek meg kell tanulnia „rossznak lenni”.
Hatalma megtartása érdekében, ha szükséges, kegyetlenül kell cselekednie, s nem kell visszariadnia attól sem, hogy „a hit, könyörületesség, emberiesség és vallás ellen” cselekedjen.

Benvenuto Cellini

Benvenuto Cellini (1500 – 1571) nem volt tudós humanista, ötvösmester volt a foglalkozása, s ez a korabeli felfogás szerint nem tartozott az úgynevezett szabad művészetek körébe.
Önéletírása is elüt az eddig említett reneszánsz művektől, szerkezetén és elbeszélésmódján egyaránt érződik, hogy nem irodalmilag iskolázott szerző műve.
Kidolgozott szerkezet híján az elbeszélés laza időrendben haladva többé-kevésbé ötletszerűen csapong a különböző események között.
Nyelve nem követi a latin próza bonyolult mondatszerkesztését és választékos szóhasználatát, hanem a beszélt nyelvhez közelít laza mondatfűzésével, alkalmanként a szitkozódástól sem visszariadó szóhasználatával.

Cellini ÖnÉletrajza

Bár elbeszélésmódjának gyenge oldalai a mai olvasó számára is érzékelhetőek, ez a részleges kidolgozatlanság másfelől mégis az önéletírás egyik nagy erénye, mert nem akadályozza az egyéniség önkifejezésének nyers dinamizmusát.
Ha Cellini tudós szerzőként a latin elődök példáit követte volna, akkor a szöveg érzelmi túlfűtöttsége, hallatlan hevessége, egész naiv nyíltsága bizonyára jórészt elveszett volna.
A latin mintákhoz való túlzott ragaszkodás egyébként is gyakran tette kissé színtelenné a reneszánsz irodalmi alkotásait, bár ez kétségtelenül elsősorban a latin nyelvű művekre volt jellemző.
Cellini önéletírásának egyik fő vonzereje éppen az elbeszélés szertelenségeiben, lefojtatlanul előtörő indulataiban, valamint az eseménydús, izgalmas cselekményben rejlik.
Az egész önéletírás meghatározó motívuma a sértett önérzet és a túltengő művészi ö