Untitled Flashcards Set

A 12. századtól kezdve a kolostorok könyvmásolással kapcsolatos monopolisztikus helyzete megszűnt, mert a könyvmásolás munkájában egyre nagyobb részt vállaltak világi papok, deákok: klerikusok, meg laikusok is. Ez utóbbiak már nem ingyen, mint a régi apátságok lakói, hanem pénzért, anyagi ellenszolgáltatásért. A könyvmásolás kereseti ág lett, más mesterséghez hasonlóan.

A pécia-rendszer – egyetemi másolóműhelyek

A 13. században megnövekedett a népsűrűség Európában, valódi nagyvárosok születtek, a szellemi élet alkotó központjai a kialakuló egyetemekre tevődtek át, a könyvszükséglet óriásira nőtt, amelynek kielégítésére új sokszorosítási gyakorlat alakult ki. Ilyen nagy méretű és állandóan növekvő igényt a kolostori scriptoriumok már semmiképpen sem elégíthettek volna ki. A könyvek sokszorosítását szerzetesek helyett hivatásos bérírnokokra és kereskedőkre bízták, akik kereskedelmi szempontokhoz igazodva, iparszerűen szervezték meg ezt a fontos tevékenységet.

Ebben a korban az egyetemek felügyelete alatt olyan másolóközpontok (statio) működtek, amelyenek vezetői (stationariusok) a legfontosabb művekből be nem kötött példányokat (exemplar) tartottak maguknál, amelyeknek néhány leveles egységeit (pecia) darabonként kölcsönadtak lemásolásra. Ezek a központok olyan „könyvtárakként” működtek, melyeknek célja az olvasás mellett a másolás volt. A kölcsönzésnek megszabott ára volt, ezt ellenőrizte az egyetem, és ellenőrizték a másolás hibátlanságát is. Egyszerre többen is másolhatták ugyanazt a kódexet ezzel a technikával. Hogy a sorrendet ne tévesszék el, a margóra mindig felkerült, hányas számú peciát másolják. Az egyetem által elismert, gyakorlott, hivatalos másolók működtek, akik neve a statión ki is volt függesztve. A szöveg megrövidítése vagy bővítése tilos volt, a másolókat az egyetem esküvel kötelezte, hogy csak a hivatalos exemplart sokszorosítják, a legkisebb változtatás nélkül. A másolat külső kiállítását illetően az írnok kezét már nem kötötték az egyetem előbb említett szigorú előírásai.

Külön tisztviselők, peciariusok ellenőrizték a másolás helyességét, a betűk szabályosságát és állapították meg a kézirat árát, ami a lemásolt péciák számától függött. A másoló a munka kezdetekor óvadékot adott a stationariusnak, és újabb peciát lemásolás végett mindig csak az előbbinek a sértetlen visszaszolgáltatása után kapott. Általában egy hét volt egy pecia kölcsönzésének határideje. 

Ez a másoltatási rendszer főként a 13-14. században virágzott, és legtisztább változataiban a bolognai, párizsi, oxfordi, nápolyi egyetemen volt feltalálható. A németországi egyetemeken általánosabb volt az a szokás, hogy maguk a diákok másolják le maguknak, a magisterek diktálása után, a szükséges szövegeket.

A 15. század elejétől az egyetemi műhelyeken kívül is egyre többen foglalkoztak könyvek iparszerű másolásával. Világi papok, iskolamesterek, sőt diákok is másoltak pénzért kódexeket. 

Példa: Diebolt Lauber hagenaui iskolamesternek például valóságos másolóműhelye volt. Több mint negyven, főként német nyelvű szépirodalmi munka másolatát lehetett nála megrendelni. Műhelyében egyszerre több írnok, öt miniátor (aki az iniciálékat festette), külön rubrikátor (aki a szöveget részekre tagolta és a címeket vörös színnel kiemelte) és könyvkötő dolgozott.

A könyvmásolás jövedelmező volta miatt ezek a világi írnokok néha messze földre is elvándoroltak, különféle egyházi és világi megrendelőknek dolgozva. A zömében írástudatlan társadalom egyéb írásos teendőit is elvégezték bérmunkában: leveleket írtak, okleveleket szerkesztettek, írni tanítottak.

A Közös Élet Testvérei

A kolostori könyvmásolásnak különleges, átmeneti jellegű ágát alkotta a „közös életet élő testvérek (latin néven Fratres Vitae Communis) tevékenysége. Ezek a testvérek világi férfiak különféle művelődési tevékenységet folytató, iskolákat fenntartó vallásos közösségei voltak.

A 14. század végén Deventerben alapította első rendházukat Geert Groote holland könyvbarát azzal a céllal, hogy az újszerű vallásos érzést (devotio moderna: keresztény lelkiségi irányzat, mely a katolikus egyház belső, lelki és erkölcsi megújulását tűzte ki célul) és a műveltséget a városi nép között terjessze.

Groote erre a rendházra hagyta könyvtárát, és alapítványt létesített olyan klerikusok számára, akik „ne szóval, hanem írással”, azaz könyvek másolása által prédikáljanak. Fénykorukban, a 15. században több mint 30 intézményük volt Európában. A tagok jómódú emberek voltak, akik lemondtak vagyonukról, és a közösségi életet vállalva kezük munkájával tartották el magukat. 

A közösség tagjai közül a képzettebbek az egyházatyák műveinek és főként kegyes írásoknak anyanyelvre fordítását, másolását, terjesztését tekintették feladatuknak. E könyvek másolását üzletszerűen végezték. Rendeléseket vettek fel, és munkájukat a kivitelezés módjának megfelelően szabott tarifa szerint díjaztatták. Rendházaik a másolásból befolyó összegekből tartották fenn magukat. Ezek a kalapjuk mellé tűzött írótollról “pennás testvérek”-nek is nevezett klerikusok szigorú szervezettségben és rögzített szabályok szerint végezték nagyméretű másolótevékenységüket. Scriptoriumaik élén a librarius állott, a másolók mellett külön díszítő (rubricator) és könyvkötő (ligator) is működött. Különösen vigyáztak arra, hogy az általuk másolt kódexek írása olvasható, szövege helyes legyen inkább, mint fényűző kivitelezésű. Ebben a tekintetben már a XV. századra megnövekedett olvasóközönség, megrendelőik új igényéhez igazodtak.

Sok tanítványukból a humanista műveltséget terjesztő, ismert vezéralak lett: Rotterdami Erasmus, Johann Murmellius, Johannes Sturm és Kempis Tamás mind a németalföldi  humanizmus fontos személyisége volt. Hatással voltak a későbbi jezsuita iskolarendszer kialakulására is.

Humanista műhelyek

A középkori könyvtermelés szempontjából nagy jelentősége volt, mind mennyiségi, mind pedig minőségi tekintetben, azoknak a 15. század óta kialakult világi műhelyeknek, amelyek iparszerűen előállított másolataikkal megteremtették magát a könyvkereskedelmet. A humanizmus újabb lendületet adott a könyvgyűjtésnek, a reneszánsz pompaszeretet pedig minden eddiginél magasabb művészi fokra emelte a kéziratok díszítését. A fejedelmi gyűjtők és a hatalmasságok számára készített kódex valóságos műtárgy lett, melynek előállítására nemzetközi összeköttetésekkel rendelkező műhelyek kitűnő iparművészek népes gárdáját mozgósították. Ezek közül a legjelentősebbek a humanizmus és reneszánsz őshazájában: Itáliában működtek, de Németalföldön, Franciaországban és Dél-Németországban is számottevő világi könyvmásoló ipar alakult ki. Itáliában Firenze és Velence tekinthető a reneszánsz könyvsokszorosítás legfőbb központjának.

Példák: Firenzében működött a humanista filológusnak számító Vespasiano da Bisticci műhelye, mely pl. Cosimo de Medici számára 22 hónap alatt 50 másolóval 200 fényűző kötetet állított elő. Urbino bibliofil uralkodója, Federico da Montefeltro pedig állandóan 30-40 másolót foglalkoztatott megrendeléseivel.

Ezeknek az itáliai nagy reneszánsz másolóműhelyeknek egyik megbecsült rendelője volt Hunyadi Mátyás király is. 1490-ben bekövetkezett hirtelen halálakor csupán két firenzei műhelyben 150 kötet volt készülőben a budai Corvina könyvtár részére. Az olyan nagy gyűjtők, mint Mátyás király, könyvtáruk gyarapítására külön másolóműhelyt is szerveztek, ahol a leírt szövegeket a tulajdonos sajátos ízlésének megfelelően miniálták és kötötték be. Oláh Miklós esztergomi érsek jegyezte fel, hogy a Corvina mellett működő budai scriptoriumban a nagy király idején állítólag 30 másoló, miniátor és könyvkötő dolgozott.